20.fejezet

(Aya szemszöge)

-Nessie, csak óvatosan!
Szólt Bella a lányára.
-Persze Mami.
Válaszolta a kis tündér.
Bells két hónapja hozta a világra Nessiet. Charlotte pedig három hónapos.
Mindketten gyönyörűek és hihetetlenül okosak.
Mikor Bella meglátta a kis Charlotte-ot egyből „beleszeretett”.
„Imádja a két csöppséget.”
A szülés nem ment egyszerűen.

Két hónappal korábban:
-Aya.
Hallottam Bells kiáltását az emeletről.
Azonnal felrohantunk. Bella csupa vér volt.
-Ruki fogd Charlotte-ot és vidd le.
Amíg nem szólok maradj vele.
-Ok. Minden rendben lesz, nemsokára megszületik.
Mondta még barátnőmnek, majd lement.
-Jól van Bella kapsz fájdalomcsillapítót, nem tudom
mennyire lesz hatásos, de talán valamelyest könnyít
a helyzeteden.
-Csak csináld és vigyázz a Babára.
Beadtam a gyógyszert, majd átvittem Bellát a vizsgálóba.
Felfektettem az ágyra, letisztítottam a hasát.
-Nem várhatok tovább, túl sok vért veszítesz.
-A Baba az első, érted Aya?!
-Igen, de ha megengeded azért a barátnőmet is megtartanám?!
-Köszönök mindent.
-Nem kell búcsúzkodni, három nap múlva már
felkelsz.
Újabb kiáltás.
-Elkezdem.
-Renesmee, legyen a neve.
Bólintottam, majd – más eszköz nem lévén - a körmeimmel
hasítottam fel a hasát.
Rettenetesen fájhatott Neki, de nem volt más választás,
egy szike nem lett volna képes áthatolni a burkon,
ami körülvette a kicsit.
Szétveszítettem a hasfalat és a burkot, majd megláttam
a fogalmazzunk úgy maszatos csöppséget.
Kiemeltem az anyukája hasából, takaróba csavartam.
-Kislány, Bella.
Bells erőtlenül mosolygott, majd lehunyta a szemét.
-Ruki.
Kiáltottam, és Ő azonnal ott termett.
-Tessék?
-Vid le a Babát és tisztítsd meg.
-Bella...
-Csak menj.
Kivitte Renesmeet, Én pedig azonnal beadtam a méreginjekciót
Bella szívébe, majd fura nem fura, de végignyaltam a sebén,
hogy a mérgem begyógyítsa.
-Gyerünk Bells sikerülni fog.
Nem akartam megharapni,
de úgy tűnt a sok vérveszteség miatt nem elég
a fecskendővel bejuttatott méreg.
A kezét választottam ott már volt egy sebhely,
a számhoz emeltem és megharaptam.


-Aya jól vagy?
Charlotte édes hangja szakított ki merengésemből.
-Igen jól vagyok.
-Akkor, Te vagy a fogó.
Mondta, majd megfogta a térdem és elszaladt.
-Na várj csak.
Utána szaladtam.
Jól elvoltunk, így öten.
Persze aggódtunk Brendonért, mert nem hallottunk felőle mióta elment,
de Charlotte tudta, hogy az apja szereti és nem kérdezősködött.
Azt is tudja, hogy nem Bella az igazi anyukája, de anyának hívja.

(Bella szemszöge)

Az életem kezdett helyre billenni, boldog voltam.
„Két csodálatos lányom van.”
Persze koránt sem voltam olyan boldog, mint amilyen akkor lehettem volna, ha
a családom is ott lett volna velem.
A szülés nem volt könnyű, de megérte. „Mikor a lányomra
nézek nem a fájdalom jut eszembe, hanem az, hogy mennyire szerencsés vagyok.”
Több szempontból is az voltam.
Mellettem volt Aya és Ruki, akiknek sokat köszönhettem.
Ott voltak a lányaim Charlotte és Nessie, a két angyal.
Ráadásul úgy tűnt Nálam valahogy kimaradt az újszülött vámpírokra
jellemző kontrollálhatatlan viselkedés.
Mikor felébredtem, már vámpírként, csak az érdekelt, hogy hol a lányom.
Aya és Ruki meg is lepődtek, hiszen elméletileg csak a vérre kellett volna gondolnom.
Ruki meg is jegyezte, hogy ez nem normális.
Erre az volt a válaszom, hogy soha sem voltam az.
Az első vadászatomon négy szarvast ejtettem el.
Utána rögtön a lányomat akartam látni.
Nehezen mentek bele, hiszen az Én kicsikém félig ember,
de szerencsére nem volt baj, nem bántottam sem Őt
sem pedig Charlotte-ot.
Minden nap eljárok vadászni,
hogy véletlenül se ártsak a lányaimnak, vagy másnak.
-Lányok itt az ideje az ebédnek.
-Elmegyünk végre vadászni?
-Nem Charlotte, emberi ebéd.
-Ne már.
Mondták egyszerre.
-De igen, három hónap múlva, viszünk el benneteket először
vadászni. Addig emberi kaja és pohárból vér.
-Igen is.
Mondták, majd bementek.
-Tudod még mindig nem értem ezt a szabályodat.
-Igen tudom Aya, de Én, csak...
-Félsz?!
-Igen félek.
-Mégis mitől?
-Attól, hogy ha meglátnak vadászat közben, megijednek tőlem, vagy
megundorodnak saját maguktól.
-Ez butaság, tisztában vannak vele, hogy kik és mik Ők, ráadásul imádnak Téged.
-Tudom és nem is akarom, hogy ne ismerjék meg teljesen a
vámpír énjüket, de ez nehéz.
Ráadásul szoktatnom kell magam a gondolathoz,
hogy a kicsi lányaim, mondjuk egy medvével birkóznak.
-Szóval innen fúj a szél?!
Nem tudod elképzelni,
hogy Nessie leterít egy nála jóval nagyobb lényt.
-Az anyuk vagyok természetes, hogy félek.
-Persze, de mindig is félteni fogod Őket.
Tudjuk, hogy az erejük megvan hozzá, szóval ne aggódj.
Bementünk a házba.
Az erejük tényleg megvolt hozzá.
Charlotte több asztalt is összetört, mikor kicsit hisztizett az első pár hétben.
Nessie pedig imádott a fém tárgyaknak más formát adni, mint amit az alkotójuk.
-Anya nem eszem meg a zöldséget.
-Én sem Mami.
-Rendben.
Charlotte az elevenebb a csínytevések kitalálója, Nessie csendesebb, de minden rosszaságban benne van, amit a nővére kitalál.
Mindketten makacsok és nehezen tágítanak, ha valamit a fejükbe vesznek,
akkor az úgy is van.
Persze erről Mi felnőttek is tehetünk, hiszen mindent megadtunk Nekik,
amit csak kiejtettek a szájukon már meg is kapták.
Rukival volt a legkönnyebb dolguk, imádta ha ugrálhat Nekik.
Ayára és Rám is csak kicsit kérlelőbben néztek és máris elérték a céljukat.
Hamar megtanulták, hogy bizony Ők a legfontosabbak az életünkben
és ki is használták.
-Ruki mesélsz nekünk a ebéd után?
-Persze, miről szeretnétek hallani?
-A sárkány és a hercegnő történetét.
-Rendben.
-Igen bár tudjuk, hogy nem léteznek sárkányok.
-Azért, mert kihaltak.
-Nem is igaz.
-Én éltem akkor vagy Ti?
-Nem tudsz becsapni, Charlotte már jól olvas és Én is egyre többet
tudok.
-Akkor olvassatok magatoknak mesét, Rám nincs is szükség.
Mondta és durcásan elfordult a lányoktól.
-Szeretjük a meséidet, csak legyél tisztában vele, hogy tudjuk azok, csupán mesék.
-Olvassátok inkább a Hamupipőkét.
-Neeeeeeeem.
Mondták egyszerre.
-Az nem nekünk való.
Igen, az Én lányaim jobban szerették a mitikus szörnyekről és kalandokról
szóló történeteket, mint a rózsaszín, hercegnős tündérmeséket.