Sziasztok!

Valószínűleg már senki nem olvassa vagy nézi ezt a blogot. Nem csodálom, hiszen már évek óta nem volt friss. A blog tulajdonosa az én csodás unokabáttyám. 2010 telén rosszul lett és számos vizsgálat után kiderült, hogy egy daganat van az agyában. Sok kezelés, két műtét,rengeteg gyógyszer és sok fájdalom után 2013 június 10-én sajnos elhunyt. Anno sokat mesélt nekem arról, hogy mennyire élvezi ezt a blogos dolgot és mennyire jól esik neki a hozzászólások olvasása. Korábban is akartam már ide írni,de valahogy nem jött össze, aztán elég sok időre ki is ment a fejemből.
Egy beszélgetésünk alkalmával ezt mondta nekem:

 " Nem félek a haláltól, felkészültem. Klassz életem volt, bár elég rövidke. Remélem,hogy ha eljön a pillanat, olyan lesz, mint egy fejezet vége a létezésem könyvében. Remélem az evilági élet után egy új kaland jön! "

Nagyon hiányzik nekem és a családnak is. De nekünk még folytatni kell és bízni abban, hogy egy napon majd újra közös fejezetben szerepelhetünk.

25.fejezet.
(Edward szemszöge)

-Edward! Tudom, hogy izgatott vagy, de várj meg minket is.
-Siessetek!
-Nemsokára ott vagyunk.
Mondta Chelsee. 15 perc múlva megérkeztünk arra a helyre ahol
összefutott, Bellával.
-Amennyiben Bella tényleg él, miért nem jött haza?
-Nem tudom Jasper.
-Ki lehet az akit a nővérének hív?
-A nevét nem említette.
-Talán Jane az.
-Emmett, ha Jane lenne az, akkor nem hiszem, hogy Bella szabadon mászkálhatna.
-Lehet, hogy csinált vele valamit?
-Annyi kérdés, de válasz egy sem. Ne feltételezzünk semmit. Nemsokára úgyis kiderül
minden.
-Remélem Carlisle.
Vámpír illatot éreztünk, de nem volt ismerős.
-Induljunk, de semmi kapkodás.
Követtük az illatot, nem kellett sokat mennünk és elértünk egy házhoz.
Távolról figyeltünk.
-Itt biztos, hogy vámpírok laknak.
-Lányok!
Egy női hangot hallottunk.
-Nem vagytok éhesek?
-Én nem.
-Én sem.
-Biztos? Ma még nem is ettetek.
-Ittunk vért reggel.
Justin és Chelsee egymásra néztek.
-Félvérek.
-Kimegyünk egy kicsit.
-Rendben, de ne menjetek az erdőbe!
-Ok.
Két gyönyörű kislány szaladt ki a házból.
-Hintázunk?
-Rendben. Ülj fel húgi, majd Én löklek.
-Köszi. Charlotte, anyáék mikor jönnek haza?
-Nem tudom. Anya és Ruki általában sietnek, kivéve, ha Rukira rájön a hülyeség.
-Ne beszélj így!
-De ne ám, ha anyátok meghallja, lesz fejmosás.
Egy vámpír nő jött ki a gyerekekhez.
Szerencsére aranyszínű volt a szeme.
-Aya, Te ismerted az apámat?
-Nem Nessie, sajnos nem ismertem, de anyukád sokat mesélt rólla.
-De az Én apámat ismered nem?
-Igen, Brendont ismerem.
-Nem testvérek?
-Halkan! Nem lenne jó, ha lebuknánk.
-Hogyha Brendon visszajön, akkor elviszi Charlotte-ot?
Kérdezte a fiatalabb.
-Nem tudom kicsim.
-Apa nem jön vissza. Már meghalt.
-Ezt nem tudhatod.
-Anya is azt mondta, hogy biztos él, de Én érzem, hogy nem így van.
A kislány odament Charlotte-hoz és megölelte.
-Az Én apukám is meghalt, de mi itt vagyunk egymásnak.
És persze Anya, Ruki és Aya is.
Mindig testvérek leszünk.
-Kösz Nessie.
-Most sírnék, ha tudnék. Nagyon büszke vagyok rátok.
-Menjünk már oda!
-Hallgass Emmett!
-Késő, lebuktunk.
-Nessie, pajzs! Charlotte maradj a húgoddal!
-Mi történt?
-Vámpírok!
Mondta és védelmezően a lányok elé állt.
-Anyut akarom.
-Gyertek elő! Mind a kilencen.
-Gratulálok!
-Jól van na.
Odamentünk a ház udvarának széléhez.
-Ott álljatok meg!
-Nem akarunk bántani senkit!
-Nem is tudnátok.
„Kilencen vannak, a nagydarabot intézem el először...”
Hirtelen rám nézett.
Utána pedig már nem hallottam a gondolatait.
-Ne turkálj a fejemben, fiú!
-Verekedni fogunk?
-Nem Charlotte, Te maradj a testvéreddel ott biztonságos.
Hívd fel anyukádat.
-Rendben.
Mondta és elővett egy telefont.
-Nem fogja fel venni.
-Miért?
-Mert itthon hagyta és Ruki is.
-Remek.
-Mi tényleg nem akarunk bántani senkit. Keresünk valakit.
A nevem Dr. Carlisle Cullen.
Ők pedig a családom.
-Cullen? Ők meghaltak.
-Nem, vagyis igen, mint emberek már jó régen.
-A Testvériség küldött benneteket igaz?
De semmi esélyetek, lehet, hogy többen vagytok, de nem érhettek a gyerekekhez.
Felelte és támadóállásba ereszkedett.
-Nem a Testvériség küldött és nem is akarunk senkit sem bántani.
A következő pillanatban Emmett és Jasper is a földön kötöttek ki.
Majd a két vámpír csatlakozott a gyerekekhez és Ayához.
-Ne merjetek a gyerekeimhez nyúlni!
Mondta a lány.
-Ő az.
-Igen Chelsse látjuk.
Gyönyörű volt, még így is, hogy fenyegetően meredt ránk.
"Tényleg Ő az, Istenem milyen csodás. Itt áll előttem, igaz úgy néz ki, mint aki mindjárt nekünk ugrik, de
akkor is Ő az Én Bellám."
-Bella! Nem ismersz meg?
-Nem érdekel hogy néztek ki.
Ez csak egy csel. A Cullen család halott.
-Nem. Ki mondta ezt?
-Jane. Ő mentett meg.
-Ez nem igaz. Jane becsapott. Markkal van.
Nekünk azt mondta, hogy meghaltál.
Azóta még Aro sem látta.
-Mi? Az lehetetlen, miért tette volna?
-Mert bolond?!
Ugyan húgi, mi vagyunk azok.
Láttam, hogy elgondolkodik.
Végignézett rajtunk, majd megakadt a szeme Chelseen.
-Te?
-Szia! Azt mondtad jöjjek, ha van kedvem, hát itt vagyok.
-Hogy keveredtél össze velük?
-Elmentem a szülővárosomba és ott találkoztam velük.
Egy fényképen felismertelek,. Igencsak meglepődtem.
Elmondtam, hogy találkoztam veled, azonnal ide siettünk.
Nagyon izgatottak lettek a lehetőségtől, hogy talán mégsem vagy halott.
-Bella, nem tudom kik ezek, de még egy hazug szó sem hagyta el a szájukat.
Mondta a férfi.
-Ez biztos Ruki?
A srác Bellára nézett.
-Mióta is ismersz?
-Bocs, de ez nekem...
-Tudom, hihetetlen.
-Akkor minden rendben?
Kérdezte az egyik gyerek.
-Még nem tudom.
-Ha azt mondják, hogy Cullen-nek hívják Őket és Ruki szerint nem hazudnak,
akkor minden remek.
-Nem tudom Charlotte.ik
-Anya, akkor Ő az apám?
Kérdezte a kisebb lány.
Közben rám mutatott.