18.fejezet

(Hope/Bella szemszöge)


Éreztem,ahogy valaki végigsimít testemen.Megrázkódtam,majd kinyitottam a szemem.
Nem Edward simogatott,hanem az Őrült férjem.
-Nyugodj meg kedvesem.Itthon vagy.
"Remélem nem emlékszik"
"Szóval azt hiszi,hogy megint elfelejtettem mindent?"Nem rontottam el a játékot,végigjátszottam.
Ő elkezdett mesélni és válaszolt a kérdéseimre.
Közben az járt a fejében,hogy mit tesz,mikor Én megölök mindenkit Volterrában.
Előre örült a hatalmának és már eltervezte hány emberrel fog végezni a nyílt utcán.
Teljesen megőrült.
Aztán a gyerekekhez ért.
Elmondta,hogy elrabolták Őket és,hogy a Cullenek és Aroék a felelősek.
Iránta érzett haragomat és gyűlöletemet Ő elszántságnak látta.
Mikor mondtam,hogy szabadítsuk ki Őket elégedett volt.
-Igen kedvesem.
De semmi nem garantálja,hogy később nem próbálkoznak újra.
A fejében láttam,mit vár tőlem.Én megadtam neki.
-Megöljük Őket.Mindet.
Elégedettség,ezt érezte.Mikor befejeztük tanítgatni kezdett a képességeim használatára.
Figyeltem minden egyes szavát,
mint egy kisiskolás.Minden kepésségemről beszámolt,csak a gondolatolvasást hagyta ki.
Néha próbált megszólítani,de nem reagáltam.
-Rendben,mindent tudsz.
-Akkor induljunk.
Adtam a választ.Legszívesebben ott helyben megöltem volna,de mégis csak a gyerekeim apja.
"Aroék majd döntenek a sorsáról.
Azt meg nem engedem,hogy bárkit bántsanak."



(Williem szemszöge)

"Anya megtámad minket?"Nem tudtam elképzelni olyan indokot, ami erre rávehette volna.
"Mondjuk,ha nem emlékszik,akkor lehetséges.Ki tudja miket mondott,neki Marcus?"
Ott volt még Edward is.Mikor segítettünk neki jól kijöttünk, de akkor, mikor kiderült Ő az apánk.
Fogalmam sem volt, hogy kellene beszéljek vele.Megkértem Katet,hogy egy kicsit hagyjon magamra.
Túl sok volt ez."Anyám megakar támadni,az apám nem az apám, és itt van az igazi apám, akin látszott,
hogy minden rosszért magát
hibáztatja."Nem tudom,miért, de úgy éreztem mondanom kell neki valamit.
-Williem.
Alice jött oda hozzám."Akkor Ő is a családom."Kedveltem a Culleneket.
-Tessék?
-Beszélj vele nyugodtan.Baj nem lehet belőle.
Mosolygott rám.
-Azt hittem,nem látod a jövőmet?!
-Nem,de jól ismerem az embereket.Sejtem min jár az eszed,azt pedig tudom,
hogy a bátyámnak mi jár a fejében.
Régen amikor,Bella és Edward összejöttek, akkor a bátyám sokat hibáztatta magát,
olyan dolgokért amiről nem is tehet.
Anyád emberként vonzotta a bajt.Edward mindig vele volt és elkapta, ha leesett a lépcsőn,
vagy nem engedte nagy késsel szeletelni.
Amikor még is elkellet mennie vadászni, vagy a Nap miatt nem találkozhattak és Bella megsérült,
Ő egyből magát átkozta,hogy nem lehetett ott
és nem vigyázhatott Rá.
Bella mikor ezt meglátta,mert nagyon jó megfigyelő volt, akkor először kedvesen próbált hatni Rá,
majd mikor nem hatott, határozottan és mérgesen
beszélt a fejével.Imádták egymást, mindig megnyugodtak a másik közelségétől.
-Értem.Szerinted, mit gondol most rollunk?Úgy értem, elfogad minket?
-Ebben biztos vagyok.Már most szeret Titeket.
-Ezt azért nem hiszem.
-Pedig igaz.Mikor megtudta,hogy éltek nagyon boldog lett.
Csak nem szokta kimutatni és dühös volt a bácsikáidra.
"A bácsikáim,végig becsaptak"Nem tudtam utálni Őket,de azt sem tudtam,
mikor fogok újra úgy tekinteni rájuk,mint régen.
-Menj beszélj apáddal.
Mondta Alice."Az apámmal?Fura,de nem hangzik idegennek"
-Rendben.
Elindultam,hogy megkeressem az apámat.

(Edward szemszöge)


Boldog voltam.Az életem kezdett helyre jönni.
"Két jó,bátor és erős gyerekem van.Nem csoda Bella nevelte Őket"
Megengedtem magamnak egy gyors mosolyt.
Egy másodpercig sem tartott.A boldogságomat,csak Bella távolléte
árnyékolta be.
"Az a szemét!Mit mondhatott az Én drágámnak, amitől ránk támad?"
Elképzelni sem tudtam a hazugságokat amikkel a fejét tömte.
Bella,mindig megtartotta a jelleme fő részeit.
Hiszen,mikor nem emlékezett a sok beszélgetésünkre a vámpírlétről, nem emlékezett
arra,hogy állatokból ivó vámpírok is léteznek.Ő akkor is,ezt választotta.
Nem ölt embert,használta azt az okos,agyafúrt és előttem rejtett elméjét.
-Bella.
Szóltam fel hangosan, szerelemtől és fájdalomtól telt hangon.
-Minden rendben lesz.
Hallottam meg Williem hangját.Nem tudtam a szemébe nézni.
Még akkor is szégyelltem magam és dühös voltam,amiiért nem védhettem meg Őket.
-Figyelj!Nekem ez az egész fura.Nem azt mondom,hogy rossz,de fura.
Mondta kicsit zavartan.
-Nem várom el tőletek,hogy szeressetek vagy apátokként tekintsetek rám.
Cserben hagytalak titeket és nem voltam veletek.
Annyira szeretném,ha tudnék utazni az időben!Nem hagytam volna ott a terhes feleségem.
Ott lehettem volna,amikor megszültetek,vagy mikor
járni kezdtetek,mikor Bella boldogan fog a kajaiban titeket.
Láthattam volna,ahogy ráébredtetek a képességeitekre,segíthettem volna tanulni,
elvihettelek volna az első vadászataitokra.
Annyi mindent kihagytam,sosem fogom tudni ezeket pótolni.Szeretlek mindhármótokat.
Viszont megértem,hogy Ti nem akartok a közelemben lenni.Maga a tudat,hogy éltek az nekem mindent jelent.
Bár szeretném,hogy egy család legyünk,de senkit nem kényszeríthetek.
Nem sokszor beszéltem ennyit egy huzamban.Főleg úgy,hogy senki nem szól közbe.

(Williem szemszöge)

Csak hallgattam amiket mondott.Tényleg szenvedett.
Éreztem,hogy minden egyes szavát komolyan gondolja.
És ez jól esett.
Nem az,mikor magát okolta mindenért,hanem amikor azokról mesélt,
hogy miket sajnál,hogy miket hagyott ki.
Marcus ott volt ezeknél a pillanatoknál,de nem különösebben érdekelte.
Sokkal jobban tetszett neki,mikor győztünk egy küzdelemben,
vagy jól ment a harci kiképzés.Boldogság járta át a szívemet.
Mindennél jobban szerettem a feleségem,de amiket eddig tapasztaltam Edwarddal kapcsolatban,az Ő szerelme
anya iránt leírhatatlan volt.És szeretett minket,pedig csak akkor tudta meg,hogy létezünk.
Hallgattam,ahogy magát okolja,nem tetszett,de nem szóltam közbe.Anya is mindig ezt csinálta.
Végig hallgatott,ha gondom volt és mikor befejeztem,akkor vagy mosolyogva segített vagy
kaptam tőle egy nem túl nagy,de érezhető taslit a fejemre.Ilyenkor rendszerint hülyeséget mondtam vagy csináltam.
Az ütés után mindig megölelt és segített rajtam."Istenem, mennyire hiányzik."
Rosszul éreztem magam,hiszen Én boldogan utazgattam a nagyvilágban Kate-el és Destinyékkel,míg Ő
harcra készült és megmentette a többieket.
Kezdtem Edwardhoz hasonlóan magamat okolni.
"Nem.Ha ott vagyok akkor is megtette volna.Mindig ilyen.Edwardot is képes volt kiütetni Alexszel,csak hogy megmentse.
Ki találta volna,'ellenem' is valamit."
Edward elhallgatott.Keményítettem a hangomon,de csak annyira,hogy határozott legyen.
-Befejezted?
Még mindig nem nézett rám.Bólintott.Közben észrevettem,hogy nem vagyunk egyedül.
Oda mentem Edwardhoz felállítottam és egy hatalmas pofont adtam neki.
-Williem!Mit csinálsz?
Jött oda,Destiny és azonnal félre lökött.
-Hagyd,megérdemeltem.
Mondta Edward miután felkászálódott a földről.A többiek nem értettek semmit.
-Igen meg.
Mindenki rám nézett.
-Meg érdemelted,de nem azért amire Te gondolsz.
Nem azért kaptad,mert hibáztatlak,vagy mert,mert nem akarom,hogy az apám légy.
Azért kaptad,mert már megint magadat hibáztattad.Fogd már fel végre,hogy nem a Te hibád.
Ha ott maradsz lehet,hogy már nem is élnél.Belegondoltál mi lenne akkor?
Nem kellett volna hozzátok mennünk.Nem ismertünk és szerettünk volna meg egy kedves családot.
Anya sosem találkozott volna veled.És nem szerettetek volna újra egymásba.
Nem tudod milyen volt.
Marcus bár a férje volt,de sosem szerette,tisztelte az igaz,de csak a hazugságok miatt amiket neki mondtak.
Miután meghalt,legalább is ezt hittük.Anya szomorú volt,de csak azért ,mert mi elvesztettük az apánkat,
Aroék a testvérüket a többiek pedig a vezetőjüket.
Persze fájt neki is,de ennyi.Aztán a munkájának és nekünk élt.
Sokan próbálkoztak nála,de Ő senkit nem engedett közel magához.
Mindenki azt hitte Marcus miatt,de Én tudtam,hogy valami más miatt.
Tudtam,hogy ürességet és hiányt érez minden másodpercben.Nem tudtuk az okát.
Aztán elment hozzátok.Boldoggá tettétek.
A telefonban csak úgy sugárzott a hangjából az,hogy mennyire boldog.
Akkor tudtam,hogy már nem érzi a hiányt és örültem.
Most azt akarom,hogy végre mind együtt legyünk.Egy család.Felejtsük el a múltat.
Legalább is ne rágódjunk rajta,azon már nem tudunk változtatni.
A jövőnk boldog lehet.Értse meg mindenki végre.
Anya ide jön,mi rendbe hozzuk a dolgokat és Anya,Apa,Destiny,Nicolas,Kate és ÉN szépen elmegyünk és megismerjük egymást.
Mindent tudni akarok az apám és az anyám történetéről amit még nem tudok.


(Edward szemszöge)

Hallgattam.Még mindig nem bírtam ránézni.Közben a többiek is odajöttek.
-Befejezted?
Kérdezte nyugodtabb hangon.Bólintottam.
Aztán megéreztem a kezeit a vállamon felállított,majd lekevert egyet.
Váratlanul jött,de megérdemeltem.
"Tudtam,hogy utál és nem akar apjaként.Mindenért Én vagyok a hibás."
Destiny félrelökte a bátyát.
-Hagyd,megérdemeltem.
Értetlenül bámultak rám.Nem voltak ott amikor azokat a dolgokat mondtam.
-Igen meg.
Teljesen igaza volt.És vállalta is."Pont mint az anya."
-Meg érdemelted,de nem azért amire Te gondolsz.
Teljesen megdöbbentem.
Belekezdett a mondandójába és mindent elmondott amire abban a pillanatban gondolt,amit érzett.
Nem hibáztatott,nem okolt semmiért.Sőt azt akarta,hogy egy család legyünk,hogy megismerjük egymást.
Nagyon jól esetek szavai.Némileg csitult is a bűntudatom,de eltűnni soha nem tűnt el.
Körbe néztem,mindenki meghatódva figyelt.
Apám és anyám arcán a rég nem látott boldogság volt jelen.
Alice Jasperhez bújt és mosolygott.Rosalie Emmett karjai közt,férjével egyetemben vigyorgott.
Aro és Caius is ott voltak.Ők nem voltak felhőtlenül boldogok,de azért örültek.
-Ez csodás ötlet.Én benne vagyok.
Mondta a lányom boldogan.
-Szavazzunk!
Jelentette ki Emmett.
-Edward verje ki a fejéből a sok hülyeséget és mentsük meg Bellát,
vagy hadjuk ,hogy az unokaöcsém megverje az apját?
Tette közzé a szavazást Emmett vigyorogva.
-Én az elsőre szavazok.
Mondta Alice.
-Én is.
Jött a válasz kórusban.
-Mentsük meg Bellát.
Mondta Rosalie.
Destiny a nyakamba ugrott.
-Te mire szavazol?
Kérdezte Williem.
-Vissza szerezzük az anyátokat.
Mondtam neki.Elmosolyodott,majd odajött és megölelt.Mindkét gyermekem itt volt velem.
"Csak Bella hiányzik,de nemsokára Ő is itt lesz.
-Csoportos ölelés!!!!
Kiáltotta Jasper.Már túl sok volt neki.
-Benne vagyok.
Szólt Emmett és már rohantak is hozzánk.Olyan sebesen vágódtak oda a többiek,hogy elestünk.
A földön fekve nevettünk.Mindenki részt vett a nagy ölelésben,
kivéve Arot és Caiust.
Williem felkelt,Destiny utána indult.
Egyenesen Aroékhoz léptek.
-Soha,nem fogom megérteni amit tettetek,de azt hiszem megtudok bocsájtani.
Mondta Williem.Aro és Caius szeme felcsillant.
-Igen megbocsájtunk.És ha nem gond továbbra is úgy tekintünk rátok,mint a családtagjainkra,mint a bácsikáinkra.
Nagyon boldogok voltak.Kaptak egy ölelést Ők is.
"Tisztára olyanok,mint az anyuk."gondoltam magamban,majd felkeltem és odamentem Aroékhoz.
-Én nem tudok ilyen könnyen megbocsájtani,de azon leszek.Ennyit ígérhetek.
-Köszönjük Edward.


(Hope/Bella szemszöge)

Futottunk az erdőben.A palástomat hátrafújta a szél.
Nem a sajátom volt,Marcus adta,mikor elindultunk.
Vörös volt és alatta egy piros selyem ruha.
Egyáltalán nem harchoz voltam öltözve.
"Ha minden jól megy nem is lesz harc"
Szolomon gondolatai,csak a vadászaton jártak és a hatalmon.
Ramon unta már és be akarta fejezni,igaz neki is tetszett,
hogy ott és akkor ölhet meg bárkit amikor csak akar.
Marcusnak több minden járt a fejében:vért kívánt,előre élvezte a hatalmat,amit nem kell megosztania.
És ott voltam Én.Én amint csókolgat és simogat.
Apró részletességgel gondolt mindenre.Testem minden pontját megakarta érinteni.
Aztán tovább képzelődőt,magamat láttam amint vele szeretkezek,
körülöttünk pedig máglyák égtek,a barátaink a családunk máglyái.
Ez a kép teljesen elborzasztott.Majdnem kiestem a szerepemből.
Undorító volt.Voltam már vele együtt,hiszen gyerekeink vannak,de arra nem emlékszem.
Amikor meg később voltam vele,nem éreztem semmit,csak
a kedvében akartam járni,mert azt hittem hálásnak kell lennem és azt mondta szeretjük egymást.
Én pedig bár nem éreztem,próbáltam úgy tenni ahogy egy feleségnek kell
aki szerelmes a férjébe.Össze sem lehetett hasonlítani a két érzést amit, akkor éreztem mikor Marcussal voltam és azt a felemelő,
hihetetlen boldogságot amit Edwarddal éreztem.
Látni akartam a gyerekeimet,a testvéreimet és látni akartam a Culleneket.Alexet és Bárót.Látni akartam Edwardot,bár nem tudtam mit tesz,hogy Marcus él.
"Én nem akarom Marcust.Edwardot szeretem"
-Minden rendben?
-Persze.Mikor Érünk oda?
Adtam a tudatlant,pedig pontosan tudtam,hogy már csak 15 perc.
-Negyed óra és megérkezünk.
"Negyed óra és mindenki meghal."gondolta magában.
10 perc múlva már láttam a város körvonalait.Az erdő felöl menetünk,hogy ne keltsünk feltűnést.
Közeledtünk a kapuhoz.